"Viccelődtünk a férjemmel, hogy már csak a komatál miatt is jó lenne egy harmadik baba"

A Sződligetiek.hu-n több mint egy évvel ezelőtt írtunk a komatál történetéről, ugyanis helyi csoportokban is szó esett a komálásról – azóta kiderült, nem is alaptalanul. Oldalunkon a következő időszakban több írásban is foglalkozni fogunk a helyi komatál csoporttal, elsőként Bíró Nóra, sződligeti kétgyermekes édesanya személyes hangvételű írását közöljük.

"Másfél éve költöztünk Sződligetre. Ez volt a nagy álom. Nagy felújítás, nagy nehézségek, nagy örömök és végül eljutottunk oda, hogy bár az építkezést nem fejeztük be teljesen, de már ide tudunk költözni. A lényeg már megvan, a többi pedig meglesz szép lassan.

Kiköltöztünk végre a városból, ahol a harmadik emeleten laktunk, és kicsi gyerekkel mire kijutottunk az ajtón, a fél nap elment. Szerettünk volna egy olyan helyet, ahol nem 40 perc, mire elérünk a városi forgalomból a jó levegőre, a zöldbe. Most az egész itt van az ajtónkban. Kilépünk, egy métert se kell megtenni, mert máris a kertben vagyunk.

Sződligettel egy nem számított ajándékot is kaptunk. Megtapasztalhattuk azt, hogy a nagyvárosi arctalansággal szemben milyen is az, amikor az ember egy kisebb közösség tagja lesz.

Vannak rendezvények, programok, közösségi események és ezeken egyre több az ismerős.

Kisfiunkkal sokat járunk a Dunához. Kavicsot dobálunk, felfedezzük a környék játszótereit és ott lóg a levegőben az a reméljük nem túl távoli ígéret, hogy hamarosan nem csak Sződliget lesz a miénk, hanem a környék, a Dunakanyar, a Börzsöny is és oda is el tudunk menni a kisfiainkkal, ha már kicsit nagyobbak lesznek. Igen, a kisfiainkkal, ugyanis újra terhes vagyok. A pocakom már elég nagy. Nem lehet már összetéveszteni holmi súlyfelesleggel. Egyértelműen látszik, hogy a homokozóban ásó kisfiú hamarosan “a bátyó” lesz.  Ő még ezt nem érti, persze, még csak másfél éves. Ha megkérdezem, hogy mi van a pocakomban, akkor mondja, hogy baba, meg mesél neki, integet.

A játszótérre hamarosan megérkezik egy másik anyuka két kisgyerekkel. Elkezdtünk beszélgetni. „Igen? Milyen két gyerekkel? Mesélj! Mennyi a korkülönbség? Mit csináltatok az elején? Hogy altatod őket?” Elbeszélgetünk azokról a dolgokról, amik nem csak foglalkoztatnak, de egy kicsit aggasztanak is.

A beszélgetés végén Kata elmeséli, hogy a faluban van egy csoport, a Komatál csoport. Elmondja a lényeget, családoknak segítenek ebéddel, ahol kisbaba született. Nagyon kedvesen és tapintatosan megkérdezi, hogy egyébként nincs-e kedvünk csatlakozni a csoporthoz, mert keresnek kismamát, akinek tudnának újra főzni. Magamban elcsodálkozom újra, hogy mennyire más egy ilyen közösségben élni. A városban engem senki nem kérdezett meg. Nagyon megörülök neki, persze, megbeszéljük otthon. Elbúcsúzunk. Este a férjem is meglepődik. Nahát, ilyen van? Hát ez milyen jó!

Hamarosan visszajelzünk Katának. Köszönjük, örülnénk neki, várjuk. Írunk egy rövid bemutatkozást a Komatál csoportba, ahova felvesznek minket. Aztán közeledik a szülés időpontja. Már nem a komatálon gondolkozunk, hanem a kiságyon, a pelenkázón, a babakocsin és a hosszú listán, amivel elő kell készülni a baba érkezésére. Húha, a legutóbbi ruhacsomag, amiben az első kisfiunk volt újszülöttként, azt visszaadtuk. Akkor szerezni kell máshonnan. Nem fér be az ajtón a kiságy. Ajjaj! Szét kell szedni? Ja, nem, várjunk, jöhet az ablakon át.

A nagynak rengeteget olvasunk testvérekkel kapcsolatos meséket. Furcsa módon nagyon rákap. Újra és újra kéri, hogy olvassuk el azt, amelyik arról szól, hogy megszületik a kisbaba, anyu kórházban van és utána hazahozzák a kisbabát. Mintha érezné, hogy innen most végre tájékoztatást kaphat arról, hogy mi készülődik itt. Miért jönnek a nagymamák egyre gyakrabban? Miért pakol, rendezkedik mindenki? Miért kap ő új ágyat? Elérkezik az utolsó időszak, már nagyon izgulunk. Megtörténik a csoda, megszületik a második kisfiunk. Magunkon kívül vagyunk a boldogságtól és várjuk, hogy hazatérhessünk Sződligetre.

Megírjuk a Komatál csoportba is a jó hírt. A dátumot jól állítottuk be, a legjobb időben fognak elkezdeni jönni a finomságok. Hazamegyünk és    elkezdődik a közös életünk az új jövevénnyel. Rengeteg a feladat. „Te jó ég, sír! Vedd fel, addig befejezem a nagyobb öltöztetését. Nem, inkább cseréljünk. Én veszem fel, akkor abbahagyja hamarabb.” Egész nap etetünk, játszótereztetünk, sétáltatunk, öltöztetünk, pelenkázunk, fürdetünk, vigasztalunk és játszunk. Éjjel pedig kelünk sokszor. Repül az idő. Elfog a pánik a gondolatra, hogy most fogjuk megenni az utolsó ebédet, amit a család főzött nekünk előre. Mi lesz most? Még a főzést is meg kell oldanom a 24 órás műszakom mellett?

Aztán eszembe jut, hogy holnap érkezik az első komatál. Elönt a hála egyrészt a csoport irányába, másrészt a saját magunk döntését illetően, hogy elfogadtuk a segítséget.

Másnap valóban megérkezik az első komatál és utána sorra jönnek. Mi még életünkben nem éltünk ilyen jól. Minden nap háromfogásos ebéd. Látszik, hogy akik összeállítják, azok nem csak összedobták, hogy “na jó lesz nekik valami”, hanem szívvel-lélekkel készültek. Van, aki levest hoz és második fogást, de olyan is van, aki desszertet is hozzátesz. Van, aki főételt hoz és egy kis süteményt. Egyik étel finomabb, mint a másik. Gondosan vannak összecsomagolva, szépen tálalva. Olyan bőségesek, hogy legtöbbször hárman nemcsak, hogy ebédre, de még vacsorára is azt esszük. Amikor jön segítség, valamelyik nagymama, mindig kérdezik, hogy jön kamatál? De jó és mi lesz? Látszik, hogy mindenki izgatott, hogy milyen finomság kerül az asztalra aznap. Nagyon változatos is, ugyanis mindenki máshogy főz.

Kiderül, hogy a faluban több olyan háziasszony van, aki mesterszakácsként űzi a főzés tudományát és most mi ebből részesülünk.

Igyekszem mindenkinek megköszönni, furcsa módon annyira elfoglaltnak érzem magam a két gyerekkel, hogy szinte rá kell kényszerítenem magamat, hogy ezt időben megtegyem. Ugyanis nagyon hálásak vagyunk, de az önmagában kevés. Tudni is kell annak, aki hozta a komatálat. Jól élünk, finomakat eszünk, foglalkozunk a pici babával, de eljön a nap, amikor a férjem visszamegy dolgozni.

A komatálak még mindig jönnek. Óriási segítség. Csak melegíteni kell, meg kimenni a kertkapuba. Általában találkozunk az aznapi jótevőnkkel, de van, hogy beakasztják a kerítésen, mert épp a játszótéren vagyunk. Mire hazaérünk, már ott vár a szépen összekészített ebéd. Amikor találkozunk, mindenki kedves, megkérdezi, hogy van a baba? Pár szót beszélünk. Megismerem a csoport tagjait.

Amikor a férjem hazaér a munkából, ő is kérdezi “Na, ma milyen komatálat kaptunk?” Próbálok nem megsértődni azon, hogy máskor nem szokta ilyen izgatottan kérdezni, hogy mi a vacsora.

De aztán belegondolok, hogy valóban ritka az, hogy egy hétköznapi nap háromfogásos vacsorát csinálok, levessel, főétellel és süteménnyel, így megenyhülök a hátrányos megkülönböztetés miatt.

Számolom, már csak pár nap a komatál. Most már el tudjuk látni a babát. Na jó, egyedül azért még nehezen, felváltva segít a család. Próbáljuk együtt csinálni és már megy - komatál nélkül is.

Amikor tényleg vége lett, viccelődtünk a férjemmel, hogy tulajdonképpen már csak ezért is jó lenne, ha születne egy harmadik baba, mert akkor megint kaphatnánk komatálat.

Azóta én is beszerveztem egy kismamát. Nagyon jó érzés volt, hogy amit én kaptam jót, abból tudok egy kicsit törleszteni. Ez komoly kihívás elé állított, ugyanis nemcsak, hogy ki kellett találni mit főzök, de be kellett vásárolni, jól kellett meghatározni az adagokat, ráadásul úgy kellett elkészülni, hogy az még csomagolható is legyen. Szerencsére ketten voltunk az egyik nagymamával, a gyerekeket ő lefoglalta, amíg én ezt a számomra gigászinak tűnő küzdelmet folytattam a konyhában. Végül elkészült minden, és elindult a menet a komatállal. A picit betettük a babakocsiba, a nagy felállt a testvérfellépőre és egy zacskóban vittük a dobozokat. Időben átadtuk az ebédet. Nagy élmény volt, amikor később megkaptuk a visszajelzést, hogy köszönjük, megettük, finom volt.

A komatálak a családokat átsegítik az első, legnehezebb időszakon, amikor a pici még nagyon pici, amikor még éppen hazaérünk a kórházból és nem alszunk, nincs időnk. Szívből kívánom a Komatál csoportnak, hogy minél több családot tudjon ebben a különleges, kezdeti időszakában támogatni."

A szerző sződligeti édesanya, a Komatál-csoport tagja. A Sződligetiek.hu igyekszik támogatni és nyilvánosságot adni értékteremtő és példaadó helyi közösségi kezdeményezéseknek, ez a cikk is ennek keretén belül születhetett meg. Kérjük, ha hasonló tartalmakat szeretnél olvasni, támogasd fennmaradásunkat a Patreonon és kövess minket a közösségi médiában!

Ha hasonló véleménycikkeket szeretnél megjelentetni, küldd el nekünk a szodligetiekponthu@gmail.com e-mail címre! Az írások publikálásának jogát fenntartjuk.